Általában nem foglalkozok olyan emberek véleményével, akik lenéznek, vagy megbámulnak. De már az osztályfőnököm, és a szüleim is unják ezt a "depressziót". Pedig mondom nekik, hogy nincsen semmi bajom, de ők tovább faggatóznak. Mert látszik rajtam, hogy valami bánt... Csak sajnos ők azok az emberek, akiknek nem igazán szeretem elmondani az érzéseimet....
Miért érdekel mindenkit az, hogy milyen ruhákban járok? Miét kell minden egyes alkalommal megbámulni az utcán? Miért nem tudnak az emberek a saját problémájukkal foglalkozni?
Csúnyán néznek rám, amiért talpig feketében vagyok. Páran meg is kérdezik: "Mi van, gyászolsz?" Majd ők lepődnek meg, hogy igennel válaszolok. Rengeteg ismerősömet veszítettem el, és fáj belegondolni, hogy minden percben meghal egy ember.
Ez csak engem szomorít el? Vagy csak én mutatom ki tiszteletem irántuk?
Az a sok katona, akik a hazájukért harcoltak...számomra mind hősök!
Az a sok híres énekes, színész, akik igazán tehetségesek voltak...számomra mind példaképek!
És az a sok átlagos ember, akik valamilyen betegség, vagy baleset miatt vesztették el életüket, vagy éhenhaltak, vagy megfagytak az utcán a téli hidgben...számomra mind angyalok!
"Ez a világ a létezhető világok legeslegjobbika." Hát sajnos nem. Ha olyan jó lenne a világ, mint ahogy azt Voltaire állítja Candide című művében, akkor sokkal többen élnének a Földön. Nem halna meg ilyen sok ember, és nem szenvedne még több...
igazad van Lux, és megértelek.
VálaszTörlésbár az olyanokkal akik gúnyolódnak, vagy megbámulnak, nem is kellene foglalkozni :)