Volt egy olyan célom, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, jobban szót fogadjak stb.
Mindig azt mondom, hogy a céljainkat csak úgy válthatjuk valóra, ha igazán akarjuk, és teszünk is érte valamit.
Hát ebben a dologan meggondoltam magam. Nem akarok közelebb kerülni hozzájuk. Nem engednek meg nekem semmit, és ezzel tönkre teszik a kamaszkorom. Úgyhogy megérdemlik, hogy ne beszéljek velük. Persze megértem őket, csak vigyázni akarnak rám, de nem érdekel!
Néha, mikor igazán rossz kedvem van, inkább egy barátommal beszélgetek, mint anyával. És a sorozatokat is szívesebben nézem egyedül, mint apa társaságában (régen ez volt az egyetlen közös programunk).
El kell mondanom, hogy a bátyám most ment egyetemre. Mindenki büszke rá. Már van két felsőfokú nyelvvizsgája is (míg nekem még egy alapfokúm sincs). Szóval van egy gyerekük (a kettőből) aki viszi valamire az életét, és nem csak álmodozik egész nap, és nem rossz tanuló, és nem trehány.
Hát sajnálom, hogy a szüleim nem büszkék rám. De ez van! Én boldog vagyok így szeretem az életem (bár jobban szeretném, ha elengednének 1-2 koncertre), de már mindegy...
(Egyébként épp most jött be anya a szobába, hogy kapcsoljam már ki a gépet, mert elromlik a szemem...ennél jobban nem fog, és amúgysem vagyok álmos)
Szóval gyerekek! Csináljátok, amit akartok, ne engedjétek, hogy valaki megmondja mit, vagy mit ne tegyetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése